képzőművészet, festészet, művészeti írások, festőművész
Fényes Adolf kettős életműve
Ritkán fordul elő, hogy egy művész munkásságának egyik fele rendkívűl népszerűvé válik, miközben a másik fele teljesen ismeretlen marad. Ez a különös dolog történt meg Fényes Adolffal, a magyar művészettörténet prezentáns alakjával.
Kevés olyan élesen két darabra osztható életmű van, mint Fényes Adolfé. Sok olyan művészt ismerünk, akiknek a munkássága nagyjából homogén maradt élete előrehaladtával – ilyen volt a legtöbb régi művész. Sok olyat is ismerünk, akik több stíluskorszakot végigjártak életük során – elsősorban a huszadik századiak között vannak ilyenek. Fényes Adolf munkáinak alakulása ezekhez képest figyelemre méltóan sajátos: viszonylag rövid idő alatt radikális változás ment végbe az élete derekán álló sikeres festőnél - nem is annyira stilárisan, hanem szellemében. Az addig fokozatos logikussággal alakuló életmű mintegy megtört, és fantasztikus irányt vett. Életművének első fele azóta a magyar művészettörténet szerves részévé vált, míg az utána következő évtizedek szinte az ismeretlenség homályába kerültek. Hasonlóan értékelték a változást már Fényes kortársai is. Tisztelték benne a korábbi veretes, megfontolt modern mestert, és szemet hunytak az újabb furcsaságai felett.
Fényes a Székelyi és Benczúri iskolákból jutott el a tisztes realizmusig, munkás emberek, parasztlányok és a ragyogó napsütés ábrázolásáig. Ezután jöttek a csendéletek, a vidéki otthon, a mákos kalács… Itt rend van –gondolhatta az ember- ez korrekt dolog. A szakma modern része is nagyra becsülte őt, mert nagy színfoltokkal festett, és ez akkoriban őrjítően modernnek számított. Ennek az első korszakának az egyik főműve a „Babfejtők”, ez az igazán gyönyörű festmény, mely rendkívüli népszerűségre tett szert a későbbi időkben. Szinte hasonlóan közkedvelt kép lett, mint a „Lila ruhás nő” Színyeitől, ami egy kora modern festőtől azért nem kis teljesítmény.
Fényest úgy tűnik minden társadalmi réteg kedvelte. Elfogadta a közönség és a szakma is, a művészettörténészek, kritikusok és a gyűjtők is. Festői kvalitásai mellett nyilván hozzájárult ehhez beszédes, kellemes modora is, otthonossága a nagypolgári közegben. Tagja volt a Japán kávéházbeli (ma Írók Könyvesboltja) Színyei és Lechner- féle asztaltársaságnak. Művelt és intelligens ember hírében állt, aki sok humorral tudta előadni hosszas, filozofikus monológjait.
Egyedül az éles szemű Fülep Lajosban ébredt fel a gyanakvás Fényessel kapcsolatban. Van itt valami száraz merevség, modorosság – mondogatta. Okos ez a festő, és tudja, hogy mit illik csinálnia: humanista is, modern is és mérsékelt is, szakmailag is jó – de áthidalhatatlan távolság van közte és tárgya között, mellyel minden jó szándéka ellenére sem tud azonosulni. Fényes Adolf egy nagyon rendes és ügyes ember egy számára vadidegen világban. Egy eltévedt lélek, aki képes leplezni félelmeit derűs és okos beszédekkel.
Negyvenes éveinek közepén járt már Fényes amikor meghökkentő festészeti fordulatra szánta el magát. Hirtelen mesefestővé vált. Bábszerű, valószínűtlen jeleneteket kezdett festeni mesetájjal, kulissza éggel. Festőileg keverte a plen-airt a korai németalföldiekkel. Minden olyan világosan artikulált ezeken a képein, berendezett jellegű és egyáltalán nem természetes. Gyakran ószövetségi történeteket ábrázolt –tudtommal a papája rabbi volt, innét jöhetett ez a témaválasztás. Emellett vidéki városkák - mint egy álombéli Magyarország képei- melyeken talán még a házakat is meg lehet számolni egyesével, s mindegyiknek számba venni a kéményeit, ablakait, udvarukon a gyümölcsfákat –mert megvan ezeken a képeken minden hiánytalanul.
A szakma zavartan fordította el a fejét. „Hogyan festhet egy ennyire okos ember ilyen rossz képeket?”- morgolódott Színyei. Nézegetem ezeket a nagyon rossz képeket: nem is olyan rosszak. Furák persze, de ennyi az egész. A kettőség amit Fülep Lajos megsejtett korai munkáin, itt leplezetlenül virágzik: ez a jóember a világ kedvére tesz –ő maga másutt rejtezik.
Egy nagyon kiművelt ember megkísérel visszatérni a közös illúziókba, mesélni, biztatni… Jól tudjuk, hogy a modern művészet éppen az ellenkező irányba haladt: egyre bennfentesebbnek lenni, egyre jobban elkülönülni, egyre speciálisabbnak lenni és a jólértesültséggel büszkélkedni. Nem véletlen hát, hogy kollégái megrökönyödve szemlélték Fényes új munkáit: a korai modern művészet egyik legmegbízhatóbb mestere egyszerűen visszafordult a haladás útjáról, és köznapi nyelven kezdett beszélni.
Talán igaza volt a szakmának, hogy Fényes fordulata minőség csökkenéssel járt. De lehet az is, hogy többet ér egy félszegen sikerült, ám radikális vállalás, mint egy nagyon jól sikerült semmiség.
Egyébként Fényes stílusváltása nem is állt olyan távol kora szellemétől. Az első világháború alatt ő már az új narratív képeit festette, míg sokan mások később, a húszas években tettek hasonló lépéseket (neoklasszicizmus, új tárgyiasság). Azonban egy lényeges vonás tőlük is elválasztotta Fényes Adolfot. Az első világháború utáni új tárgyias festők nagyrészt továbbra is a művészeten belüli, és a művészetről folyó párbeszédet folytatták. Részesei maradtak a művészet önmaga iránt érdeklődő modernista világának, és a modern művészetet gyarapították újabb izmusokkal. Fényes Adolf különlegessége és tragikuma abban rejlik, hogy kilépett ebből a párbeszédből, és egyúttal a modern művészet evolúciójából. Választása bizonyos értelemben következetesebb volt társaiénál. Mert megmosolyogni való, ha valaki az elit művészklubban bizonygatja nagy lelkesen, hogy most már a laikusok számára is csinálni kéne valamit. Fényes kilépett az elit klubból és mesélni kezdett –és ez legalább bátor tett volt.
Sajnos ritkán van alkalmunk látni Fényes Adolf második életművének képeit, pedig bizonyára tanulságos lenne. Néha aukciós kiállításokon bele lehet futni egy- egy darabba, nagy állami kiállítóhelyeink azonban egyenlőre – még a modernizmus igézetében - nem preferálják művészettörténetünknek az ilyen egyedi ínyencfalatjait.
Fényes Adolf: Önarckép
A képek forrása, és más művek:
http://www.hung-art.hu/frames.html?/magyar/f/fenyes/
http://www.kieselbach.hu
Szerző: Lakatos Botond
2010. február 10.