• festményeim
• művészeti írások

Lakatos Botond

festőművész

Születtem 1977-ben Nyíregyházán
Nevelkedtem Sárváron.
Iskolák: Szombathely, Paragváry úti Művészeti Szakközépiskola
Szombathely, Nagy Lajos Gimnázium, levelező tagozat (érettségi)
Ferenczy István Vizuális Műhely, Budapest (szabadiskola)
Skarabeus Művészeti Műhely (szabadiskola)
Eger, Esterházy Károly Tanárképző Főiskola rajztanári szak (egy tanév)
Müncheni Képzőművészeti Akadémia (vendég diák státusz)
Budapest, Magyar Képzőművészeti Egyetem festőművész szak (diploma)
Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete tagság
Jelenleg Budapesten élek.

A gyermekkori benyomások mindenki számára döntőek. Nekem az egyik ilyen döntő benyomás a természet jelenléte volt, a hatalmas kert, melynek végében patak folyt, közepén pedig egy vén diófa állt, melyet három felnőtt tudott körül ölelni. A patak túlpartján terült el az arborétum, ahová rendszeresen átlógtunk mi gyerekek a mamutfenyők, és platán óriások közé indiánost játszani. Leszállt a kertünkbe gólya, gém, bagoly, karvaly, a patakra réce szállt, vizében halak úszkáltak. Természetesen nagy állatgyűjtők is voltunk testvéreimmel. Mindig volt otthon jó néhány nagyobb keresztes pók, akváriumban hangyaboly, szarvasbogár küzdelmeket rendeztünk, telelt nálunk sün, volt vendégünk vakond – bár nem akarta, teknősbéka, varjú, és denevér. Egy kádban rákokat tartottunk, meg vadvizi halakat, csíkbogarat, tarajos gőtét, vizisiklót.

Gyakran vittek szüleim művészeti kiállításokra. Ma is emlékszem gyerekkori kedvenc Szinyei képemre, Markó Károly festményeiről a napfényre, melynek elbűvölt az ábrázolása, a régi képeken az ékszerek bravúros megfestésére, arcok, csipkék míves részleteire. Nem tetszett Rembrandt képein a püffedt hús és bőr realisztikus, kendőzetlen megjelenítése, Rubensnél az elhízott asszonyok bájai, sem a felfuvalkodott férfiak pöffeszkedése. Tetszettek a csataképek, a lovak, a vitézek, a hősies indulatok, a csillogó fegyverek. Lelkesülve a látottaktól megpróbáltam a magam módján valami hasonlót rajzolni, festeni - a törökök és a Habsburgok elleni harcokból merítve az ihletet. A lerajzolt alakokhoz képzeletemben történeteket költöttem, minden alak beszélt, élt. – bár ezt senki nem látta rajtam kívül.

Édesapám festőművész, nagy műterme a gyerekkori életem másik fontos helyszíne volt, mindig tele jóféle rendetlenséggel, színes-szagos dolgokkal. Festékek, deszkák, faforgács, mindenféle szerszámok, gyalupad. Pár éves koromban már éles vésőket, fűrészeket, fúrókat adott apám a kezembe, természetes volt, hogy az ember a két kezével hoz létre dolgokat. Óvodás koromban elkészítettem első olajfestményemet, amely egy oroszlánt ábrázolt amint vonul a szavannán, az antilopok pedig távolságtartóan nézik őt.

A modern művészetek léte forradalmi erővel hatott rám. Kamasz fiúként nagyon is komolyan vettem Malevics -régi absztrakt festőművész- ígéretét, miszerint azért kell átvergődnünk az elvont művészet sivatagán, hogy aztán egy új oázisba érjünk - azért kell elvetni a látványfestészetet és sok minden egyebet – a tradíciót magát, hogy egy elmélyültebb látáshoz jussunk. Hogy milyen lenne ez a mélyebb szemlélet, persze nem árulta el – találja meg mindenki magának. Mindenesetre a hagyományos művészet illúziójából kiküzdöttem magamat, és egy időre a modern művészet elvont illúzióját tettem magamévá.

Hosszú évekig csupán reprodukciók formájában láthattam a modern mesterek munkáit, amikhez szervesen hozzátartoztak a könyvekben és folyóiratokban publikált elméleti írások elolvasása is. A valós találkozás hiánya, és az efféle áttételes megismerés sajnos túl sok teret engedett a képzeletemnek. Amikor végre nyugati képtárakban láthattam a modernizmus klasszikusait, a találkozás a művekkel bizonyos mértékig csalódást okozott számomra – a valós művek nem igazolták azt a képet, amit évek alatt kiszíneztem róluk a képzeletemben. A grandiózus elméletek árnyékában kevésnek hatottak a művek – nem én vagyok ez egyetlen, aki így járt ezzel. Nem lelkesített és nem dühített, hanem közömbössé vált. Mint művészettörténeti múltra kezdtem gondolni a modernizmusra, olyasmire, ami korábban, máskor, másoknak volt fontos – nem az én dolgom kiállni érte vagy ellene. Tanáraink generációjában még milyen heves indulatokat kavart! Nehéz ma már ebbe beleélnünk magunkat. Néha meglepve tapasztalom, hogy még ma is fiatal művészek e 90 évvel ezelőtti avantgarde jelszavak mellett kardoskodnak. „Nincs ezeknek saját életük, amit megfesthetnének?”- kérdezem ilyenkor ámulva a lelkesedésükön.

Két évig nem festettem a munkáimmal való elégedetlenségem miatt. Tanultam közben programozni, számítógépes grafikával foglalkoztam – gondoltam kitanulok egy új szakmát, legalább nem leszek a művészeti világ szeszélyeihez kötve. Majd apró rajzokat, képeket kezdtem készíteni, virágokat, madarakat – olyan dolgokat, amelyeknek nincs semmi közük az utóbbi idők művészeti életéhez. Ezeket a képeket nem a művészeti élet számára készítem, hanem magamnak – gondoltam – és talán vannak még olyanok rajtam kívül, akiket érdekel egy kedves, időtlen világ. Gondtalan képek ezek, melyek cél nélkül sarjadnak, mint a virágok. Ilyen értelemben kimondottan ellentétesek a modernitás műveivel, amelyek mindig nagyon akarnak valamit (aktivizmus, produktivizmus), és elrugaszkodott magabiztosságukban meg akarják reformálni az emberiséget. Én inkább a klasszikusokkal érzek együtt, akik az elégedettség képeit festették, nem a nyugtalanságét. Olyan pozitív állapotra törekedtek, melyben sokáig meg lehet maradni, nem akartak mindig tovább menekülni önmaguk által űzetve. Miért ne lehetne ötszáz évig csendben növekedni, mint gyermekkorom diófája?